Újra itthon

Közel 16 óra vonatozás után ismét hazaértem! :)
Köszönöm mindenkinek a támogatást, amelyet az elmúlt két hét során kaptam.
Jelentkezem még idén, de most kicsit pihenek. ;)

Ez nem jött össze

A tegnapi nap után azt reméltem, talán az összkép menthető, hiszen minden jó, ha jó a vége. Ez olyannyira nem sikerült, hogy még a korábbi előrejelzésekhez képest is lehúzó véleménnyel távozunk innen a napokban.

Még tegnap megtudtuk, hogy a program kicsit változott, egy órával később (10 órakor) kezdünk, és körülbelül délben kezdődhet a szabad program. Ennek megfelelően 10 előtt pár perccel összegyűlt a kis csapat a szokott helyen, mindenki elvégezte az utolsó simításokat a pár perces prezentációján. Húsz perc várakozás után az egyik szervező megsúgta, hogy 11-re fog megérkezni a helyi góré (az önfényező bajnok), így tekintsük úgy a programot, mintha szünettel kezdenénk. Negyed 12-kor már zúgolódni kezdtünk, hiszen a két hiányzó professzor egyike jegyezte meg hétfőn nagyon szigorúan, hogy legyünk szívesek tartani magunkat a programhoz. Szervezőnk feszültség oldásként felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a geotermál labort. Lent beszélgettünk a látottakról, amikor is megérkezett az egyik kollegina, hogy azon nyomban menjünk vissza az emeletre, mert megérkeztek a professzorok (11:50-kor), és nem szabad őket várakoztatni. Természetesen az elkészített előadásokra nem maradt idő, Dr.Prof.Eng.PhD elmakogta összes angoltudásával, hogy mennyire császárság, hogy itt voltuk, ők mennyire nyitottak az európai kooperáció felé, meg fú de jó lenne együtt dolgozni a jövőben. Emellett viszont többen hiányoltuk a „bocs a késésért” típusú, gesztus értékű félmondatot. (Megjegyzés: a hét elején Ms. AD jelentette ki félprivát formában, hogy „nekünk nincs szükségünk együttműködésre, mi egyedül is tudunk dolgozni. Megjegyzés 2: Dr.Prof.Eng.PhD ennek a nemzetközi szervezetnek az egyik alelnöke, de majdnem annyira jól beszél angolul, mint egy dél-mexikói lepke.)

Ma este még együtt vacsorázunk a résztvevőkkel valahol a városban, aztán a holnapot csak túlélem valahogy.

... de ki számolja?!

Már csak 2 nap van vissza a szakmai programból, már kevesebb, mint 20 előadást kell végigülnöm értelmes fejjel (és ebből csak egyet kell nekem megtartani), már csak 3 éjszakát kell ebben a sok szempontból elhanyagolható ágyban és szobában töltenem (és egyet a vonaton), már csak 3 és fél napot kell kihúznom zöldség és gyümölcs nélkül, már csak 86 óra, és ismét pacsizhatok kis növésű házi kedvencemmel, így megragadom az alkalmat, hogy megjegyezzem, milyen nagyra értékelem a szervezők törekvéseit annak érdekében, hogy európaihoz közelebbi viszonyokat teremtsenek számunkra, mint ami egyébként itt lenni szokott. Tényleg látható, hogy minden követ megmozgattak a komfort fokozat növelése érdekében, akinek nagyon nem felelt meg a kollégiumi szállás, annak utólag is megoldották a szállodai elhelyezését, kérésünkre kitakarították a szobáinkat (van akinél még a törölközőt is kicserélték), készséggel segítettek a hétvégi privát programok megszervezésében, a hétköznapi ellátásunkat igyekeztek (a lehetőségekhez mérten) változatosra tervezni, mindemellett pedig természetesen sokat tesznek a város és ezzel az ország fejlesztéséért.

Félre ne értsen senki, egyetlen perccel sem szeretnék tovább maradni, mint azt a vonatjegyem indokolja, de fontosnak tartottam ezeket is megemlíteni, hogy árnyaltabb legyen a kép, illetve mert már szentimentálisra fáradtam magam. ;)

Már csak 4325 perc, és indul a vonatom... :D (2014.07.23. 20:03 van most)

Szélsőséges viszonyok

Mi másra vágyna az ember, mint olykor-olykor hegyet mászni szakadó esőben? Megnyugtathatok mindenkit, szombaton többszörösen is hódolhattam ezen szenvedélyemnek. Az történt ugyanis, hogy bár kellően ramaty időjárás uralkodott a hétvége első napján errefelé, sem a két osztrák túrabajnok, sem én nem akartunk eret vágni magunkon a retkes szobánk kellős közepén kuporogva, így inkább fellátogattunk a brassói várba egy bőséges reggeli után. Nem különösebben nehéz terep, az utat sem bonyolult megtalálni, de kicsit nehezítette a dolgot, hogy szemerkélni kezdett az eső. Még az elhagyatott erőmű látványa sem tudta elvenni a kedvünket, nemhogy ez. Azért beszereztem egy esernyőt lefelé menet, amikor is természetesen el is állt.

Ebédre moldáv barátunk is csatlakozott hozzánk, majd korábbi terveinket követve elindultunk a „hollywoodi betűk” felé. A korábbi napok időjárásának megfelelően sáros, lucskos volt a föld és rettenetesen csúszott a fű és a szikladarabok. Az tehát viszonylag hamar kiderült, hogy lefelé más utat kell választani, mert ez tornacipőben lefelé nagyon nem egészséges. Gondolom, mondanom sem kell, hogy remekül kiépített és kitáblázott mászó-pályáról van szó, így még lent belőttük az irányt, aztán mentünk felfelé, hátha így nem tévesztjük el a csúcsot. Pár percnyi baktatás után rázendített a felhő-zenekar. Innentől váltunk igazán komikussá, hiszen Igor és én esernyőt a fejünk fölé tartva manővereztünk felfelé a gyökereken, és próbáltuk kikerülni a belógó ágakat (az erdő közepén), másik két kollégánk pedig vidáman ázott ronggyá. Remek hangulatban telt az út. Mikor már majdnem a tetőre értünk, kiderült az ég, illetve az is, hogy messze a legmelósabb utat sikerült kiválasztani, node mindegy is. Épségben átvészeltük a napot, és egyelőre egyikünk sem mutatja a tüdőgyulladás jeleit.

Brassó

Vasárnap vaskos ködre ébredtünk, ennek megfelelően is öltöztünk. Bővített létszámmal, immáron 7-en indultunk útnak Bran vára felé, mely elsősorban Vlad Tepesről, Drakuláról híres, legalábbis Ő az elsőszámú reklámarca az egész városnak. Az a helyzet, hogy a szuvenírsopok kínálatán kívül semmi sem utal a véreskezű (-szájú) nagyúrra, de legalább tele van Mária román királynő/né fényképeivel, akit itt szállásoltak el a két világháború között. Ez alkalomból fel is újították az épületet, figyelmen kívül hagyva minden történelmi vagy műemlékvédelmi eszmét. Alacsony terek, szűk folyosók, picinyke termek, meredek lépcsők és temérdek ostoba, tülekedő turista jellemzi a kastélyt, így őszintén megkönnyebbültem, mikor kikeveredtünk végre a friss levegőre. Itt szikrázó napsütés, 80 fok és még a korábbinál is több ember várakozott, szóval kerestünk egy csendesebb helyet (brani viszonylatban ez pont annyira lehetséges, mint az olasz piacon) ebédelés céljából.

Kiszáradáshoz közeli állapotban, de továbbra is vidám hangulatban, még a rozsnyói várba is felmásztunk. Itt jelentősen kisebb volt a népsűrűség, de a túra végére valóban az életünkért könyörögtünk a tikkasztó hőségben (gondosan beöltözve).

Bran - Rozsnyó

Hétfőre sem javult a helyzet, ráadásul a programot nem igazán szervezték meg, inkább csak igyekezték betömködni a lukas órákat különösebb koncepció nélkül, az egyetlen szempont a vadonatúj R&D (Research and Development) intézet szerepeltetése volt, mely kint van a pusztában a városon kívül. Ennek megfelelően két lehetőségünk volt. 1) Követjük a programot, mely 99%-ban a tűző napon került megrendezésre részben a talajon, részben az épületek tetején árnyék nélkül 10 és 17 óra között; vagy 2) megfosztva magunkat az előkészítetlen előadásoktól és fölöslegeses aprólékos technikai részletektől, próbálunk életben maradni a vadonatúj, gigászi gőzkabinban, mely a temérdek üvegfelület mellett egyáltalán nem rendelkezik légkondicionáló, vagy szellőztető berendezéssel, de még nyitható ablakokkal sem nagyon.

Az első kültéri etapot bevállaltam. Ekkor a pv panelek mozgását vitattuk meg, de legalább olykor „elbújhattunk” a lemezek árnyékába, majd felmentünk az egyik tetőre, de itt már csak az árnyékot kerestük, hiszen erősen közeledtünk a nap közepe felé. Hamarosan visszavonultam a szaunába, és igyekeztem távol tartani magam a direkt sugárzástól.

Az ebéd utáni programot egy igen önérzetes kollegina vezette. Gondoltam, korrekt leszek, és jelzem felé, hogy – amennyiben nem haragszik – kihagynám a tetőjárást a hőségre való tekintettel. Erre a gesztusra a következő válasz érkezett szívből lekezelő hangsúllyal:

„Nem tudom, a Te országodban mi a helyzet, de itt július van, és ennek megfelelő az időjárás.”

Lendületből érkezett az agyamba a riposzt, miszerint is felénk is ez a helyzet, pontosan ezért is kerülöm a napozást 11 és 16 óra között, de visszafogtam magam, és kedvesen mosolyogva kértem elnézést, illetve megerősítettem, hogy maradnék az épület falain belül. (Utóbb kiderült, hogy a hölgy minden kérdést és megjegyzést személyes sértésként élt meg, és egy ötéves eszközkészletének megfelelően reagált ezekre a helyzetekre.)

A szakmai program legvégén kiderült, hogy az elhangzottak zömét ismét meg fogjuk hallgatni csütörtökön réskitöltő előadásokként annak ellenére, hogy elsőre sem érdekelt sokakat a dolog.

Egy egyértelműen ellentmondásos nap

Pénteken meglátogattuk Románia legnagyobb PV (napelem) parkját, melynek összteljesítménye 55 MWh. Nem mondom, tényleg érdekes látni egyszer egy ilyet, de nem látom egyértelműen egy ekkora monstrum létjogosultságát. Végképp, hogy a helyi okosok panaszkodnak arra, hogy itt nagyon sokat esik az eső, ráadásul a telep telibe az egyik kárpáti hegylánc tövében ékeskedik. Kínai befektető bevonásával készült el a park alig 4 hónap alatt mintegy 90 millió € beruházási költséggel, a tulajdonosa pedig német. Sokat nem tesz hozzá a román gazdasághoz, hiszen a panelek Kínában készültek, a transzformátorállomások felszerelését az ABB biztosította, de még a kerítés is import, magyar termék. Mivel a nemzeti elektromos hálózatba van bekötve, a tulaj csak keres vele, bár jelen állás szerint nem annyit, mint szeretne, de ez még rosszabb is lesz.

Nagyon divatos téma mostanában ez a „fenntartható környezet” (sustainable environment), de komolyan elgondolkodtató pár helyi szakember hozzáállása. Itt, a PV parkban felmerült, hogy az egyik legnagyobb problémát az okozta, hogy hogyan lehet 400 ha területet egy összegben kibérelni, és nem segített sokat a dolgon, hogy ez a terület egyfajta környezetvédelem alatt áll, hiszen egy veszélyeztetett sasféle él a környező erdőkben, és ez a temérdek napelem sokat letakar az étlapból. Erre az egyik helyi professzor gúnyosan felnevetett, hogy mit pattognak ilyen piszlicsáré elemeken a biológusok. Fura gondolat, hogy a természet nem tartozik a fenntartható környezet témakörbe, csak energiaforrás szempontból…

A napelemek után elugrottunk Avrigba, ahol a városházán meghallgattunk két előadást egy elképesztő méretű 10 országot érintő európai projektről, mely idealistább, mint a Csipkerózsika. Annak ellenére, hogy a projektben fél Európa érintett, az előadást románul hallgattuk, mert a helyi vezető kollegina egyáltalán nem beszél angolul.

A lelketlenül szakadó esőben ellátogattunk egy inkubátorházba, mely olyan induló projekteket, cégeket támogat, akik napenergia-felhasználással foglalkoznak. Az épület környezetében csak végtelenül lepukkant, kibelezett, részben elhagyatott házak éktelenkednek, de ezek előtt található egy kis park játszótérrel, melynek közvilágítását napelemek biztosítják. Számomra rendkívül torz gondolat, egy napelemes játszótér kiépítése ott, ahol se folyóvíz, se fűtés, se áram nem elérhető. Szép dolog a környezetvédelem és a megújuló energiaforrások használata, de talán nem ártana szigetelni egy téglahalmot és ablakokat szerelni rá, mielőtt beüzemeljük a hét nyelven beszélő, ledkijelzős légkondit.

Ezen finomságoknak köszönhetően elég sok beszédtémánk van a képzés témájához szorosan kapcsolódóan, és hazafelé úton még az igazi magyar sajtos-tejfölös-fokhagymás lángost és a klasszikus kürtős kalácsot is kipróbáltuk. Mindkettő nagy sikert aratott! :)

Etológia

Gettóbeli kalandjaim szakadatlanul folytatódnak, és – csupán az érdeklődés fenntartás érdekében – tele vannak apró meglepetésekkel.

Bizonyára ismeritek a „mindent is” tudó paraszt történetét, ehhez kapcsolódóan boldogan állíthatom, hogy kérdező-bajnok örmény kollégánk még ezt is tudja fokozni. A tegnapi szakmai program a Zöld-házak köré épült építészeti szempontból közelítve, egy – erre a témára specializálódott – litván építész professzor tartotta az előadásokat és vezette a workshopot. Ez utóbbin egy játékot játszottunk, melyet teljes mértékben Brassóra vonatkoztattunk. Ehhez 3 csoportba rendeződtünk, és minden csoport kapott 3x6 db kártyát. 6 kártyát, melyen egy-egy problémafelvetés szerepelt, 6-ot, melyeken egy-egy nevesített motiváció/elképzelés volt olvasható, illetve az utolsó adag kártyalapra egy-egy megoldási struktúra került. A játék igen könnyen emészthető szabályok mentén folyt (volna), nevezetesen az 1. csoport adott egy probléma-kártyát két-három-mondatnyi magyarázat kíséretében a 2. csoportnak, akik a problémára adtak egy megoldást egy motivációs és egy struktúra-kártya felhasználásával, természetesen szóban kicsit kifejtve, pontosítva. Ezt követően a 2. csoport adott egy problémát a 3. csoportnak, és így tovább. A történethez hozzátartozik, hogy az 1. csoport minden tagja Brassóban él már legalább 5 éve, és sem a 2. sem a 3. csoport nem tartalmazott helyismerettel rendelkező elemet.

A játék menetét darabokra törte Armen állandó random okoskodása, és ellentmondást nem tűrő kijelentései, mint pl.: 1) A brassói házak legnagyobb problémája (energetikai szempontból), hogy túl meredekek a háztetők, aminek semmi értelme sincs, hiszen itt nem esik annyi hó. Erre tökéletes megoldást is javasolt, miszerint is minden háztetőt most azonnal tessék kiegyenesíteni, így lakhatóvá tehető plusz egy emelet. 2) A brassói házak fénykomfort szempontjából nem ideálisak, mert nagyon kicsik az ablakok, de ez könnyen megoldható pusztán azzal, ha nagyobb lukakat vágunk, és lecseréljük a nyílászárót.

Nem megyek bele az elhangzott 247 db vita pontos részleteibe, de az utolsót még megemlítem. Előkerült a „100%-ig megújuló forrásból” származó fűtés problémája. Világmegváltó (már-már triviális) megoldásában azt fejtette ki, hogy a legegyszerűbb, ha PV paneleket és szolár kollektorokat foglalkoztatunk. Mivel felvettem azt a minden télen 1-2-szer előforduló helyzetet, mikor 3-4 hétre befelhősödik az ég, kiegészítette ezt a briliáns gondolatot azzal, hogy hőtárolókat kell beüzemelni a rendszerbe, és ez probléma nélkül kivitelezhető egy ilyen kicsi településen, mint Brassó (230.000 lakos), akár hetekre is. (Nem írom le a vita további lépéseit, mert leginkább egy korai fejlesztésű beszélő plüssállattal történő eszmecserére emlékeztetett. Hozzáteszem, Armen életében először jár Romániában, igaz, már 4. napját tölti itt.)

Este kiscsoportos foglalkozás során próbáltuk feldolgozni a történteket, de erről majd máskor mesélek.

Kálváriánk ma külső szereplő bevonásával, nagyközönség előtt folytatódott. A Viessmann romániai képviseleténél tettünk ugyanis látogatást, ahol egy nagyon kedves, igazán tip-top marketinges leányzó tartott nekünk részletekbe menő előadást a cég felépítéséről, termékeiről, különböző „zöld” megoldásairól, akadémiai és piaci partnereiről. Őszintén mondom (többen egyetértettünk ez ügyben a társaságból), rendkívül felkészült volt, és a reklámértékű hantázás helyett korrekt adatokkal és részletes technológiai leírásokkal, magyarázatokkal szolgált. De nem irigylem a hölgyet. Kérdés-mester ismét elemében volt. Hevesen támadta a cég hőenergia-raktározásra készült megoldását, mivel véleménye szerint ez nem megvalósítható (gyakorlatban alkalmazott és aktívan üzemelő technológiáról van szó, melynek hátránya a relatíve kicsi és rövidtávú kapacitása, illetve a rettenetesen magas ára), majd 15 perccel később lelkesen kiállt az ötlet mellett olyannyira, hogy elhatározta, saját kezűleg épít magának egy ilyet.

A hangulatot fokozta a lengyel kollegina, aki az elsöprő bunkóság kategória első helyezettje lett, magasan lealázva a verseny többi résztvevőjét. Jelzés értékkel idéznék egy rövid párbeszéd részletet, mely Octawia és az egyik helyi professzorasszony között zajlott:

O: Ön szerint melyik megoldás hatékonyabb? A sík vagy a csöves szerkezetű szolár kollektor?

P: Az igazat megvallva mind az elméleti kutatások, mind a gyakorlati tapasztalat igazolják, hogy a csöves megoldás sokkal hatékonyabb.

O: Lóf***t! …

Erre a professzor kedvesen és talán kicsit zavartan elmosolyodott. Higgadt és előzékeny maradt egész délután is annak ellenére, hogy az ifjú hölgy egyáltalán nem moderálta magát, de nem is tett erre kísérletet, sőt, látványosan adta mindenki tudtára, hogy halálosan unja az egészet, és magasról tesz mindarra, ami elhangzik. Bizonyára megsértődött azon, hogy az előadó kedvesen megjegyezte, hogy várjon türelemmel, ki fognak derülni a kérdéseire adandó válaszok, de természetesen nem (vagy legalábbis nem mind) a 3 órás prezentáció első, vagy második diáján.

Azért sikerült mindenkinek ép bőrrel megúszni a szakmai programot ma is, de várt még rám egy szokatlan meglepetés a szobámban. Egy holland és egy osztrák sráccal korábban beszéltünk róla, hogy nem ártana valami takarításszerűt eszközölni legalább egyszer a két hétben, mert eredetileg sem volt rózsás a helyzet, de ez lassan eléri a tarthatatlan állapotot. Az már feltűnt valamelyik nap, hogy valaki járt a szobámban, de el nem tűnt semmi, még a szemetes kosaram tartalma sem, gondoltam, csak hanyag a takarítás. Amint benyitottam a szobába, láttam, hogy járt ott valaki, mert becsukta a fürdőm ajtaját, holott én szándékosan nyitva hagytam (szellőzés céljából az ablakkal együtt). Benyitottam a helységbe, és láttam, hogy egy színes-szagos szeretetcsomag öblítetlenül éktelenkedik a klozetban, melynek bizonyosan nem én voltam a gazdája.

Hogy ennél sokkal rosszabb lehet-e még, nem tudom, de őszintén bízom benne, hogy nem csak egy inflexiós pontot, de a globális minimumot is sikerült elérni.

Osztálytársak

A tegnapi negatívumok után ma tudok pár kedves szóval szolgálni, sőt, még fotóillusztrációval is készültem. ;)

Nem mesélnék az órarendünkről, mert halálosan érdektelen, de az emberekről megéri pár szót ejteni. Összesen 8 ország 15 hallgatója vesz részt a programon:

Grúz barátunkkal indult a napom, hiszen 10 perccel a tervezett ébredés előtt rendíthetetlenül dörömbölni kezdett az ajtómon. Mikor elég nyúzott és elmarasztaló tekintettel nyitottam ajtót, megdöbbent, és szó nélkül távozott. Később kiderült, hogy eltévesztette a szoba számot... 

Mivel kicsi a Világ, hamar kiderült, hogy a két osztrák kolléga közeli ismerős, pontosabban sok a közös közeli ismerősünk, de valahogy elkerültük egymást a nemzetközi egyeztetéseken.

Van a társaságban két lengyel lány, akik közül az egyik komoly problémákkal küzd a disztingválás terén, de tekintettel arra, hogy fizikus, ez tulajdonképpen érthető is. Ránézésre normális, de csak, ha fotón nézed, egyébként nagyon kedves és közvetlen, csak kicsit elefánt a porcelán boltban, illetve nem mindig érdekli, hogy léteznek mások is a közvetlen környezetében.

Kedvencünk - globális kedvenc -, aki már becenevet is kapott ("the question guy" or "question-machine"), örmény résztvevő. A becenevekből kiderül, hogy imád kérdezni, de néhány óra eltelte után az is kiderült, hogy nem azért kérdez, mert nem ért valamit, vagy mert nem volt egyértelmű minden részlet, hanem csupán azért, mert imád szerepelni, imádja, ha foglalkoznak vele. Az eddigiek alapján leginkább egy egyszerűen nevelt első generációs mérnökre emlékeztet, aki halálosan fölöslegesnek érzi az esetleges mellékhatások, okozott környezeti károk vizsgálatát, vagy éppen további szempontok figyelembe vételét; emellett személyes sértésnek veszi, ha nem értenek vele egyet, hiszen ő Jerevánban és Amerikában tanult, ennek megfelelően tökéletesen látja át a világot, különösen a nagybetűs "energia-kérdés" európai helyzetét mind technológiai, mind politikai szempontból.

Egy ilyen ember ideális körülmények között is rendkívül könnyen válik irritálóvá, pláne ha talál magának egy "partnert". A tegnapi nap vezető professzora pedig egy határozottan büszke ember, aki nem veti meg az önfényezést sem, sőt, akár folyamatosan képes elviselni az ajnározást, így aztán rettenetesen elhúzódott a program, lehetetlen volt tartani a tervezett órarendet.

A nehézségek leküzdésében sokat segített, hogy találtam meleg vizet, és ehhez alig 8 percet kellett folyatnom a vizet a csapból, és még a naplemente sem volt rossz a szobám ablakából. (Nagy előnye a szoba fekvésének, hogy a Hollywood-i mintára készült Brasov felirat nem látszik innen!)

A hosszú nap végén páran nyakunkba vettük a várost csapatépítő jelleggel, ami sokat segített a hangulatjavításban. :)